Megérkezett a széna a hétvégén. Kettő nagy körbála, remélem most már kitavaszodunk vele, főleg a pazarlás-minimalizáló etetővel. Nem volt kedvem mind a kettőt szétszedni,újra összekötni és felhordani a padlásra -mint a múltkor-, szóval inkább gondosan letakartuk. Nagyon gondosan, mindenhova jutott valami, hogy véletlenül se tudják megkezdeni valahol.
Nos, mutatom a képet:
 

 A fekvő pala ki volt támasztva karóval, a fólia pedig a másik pala alá volt betűrve. Mindig meglepnek ezek a kecskék.

 Mint ahogy megleptek hétfő reggel is. Ment a szokásos rutin, Botond bent evett a szobában, én meg közben hordozgattam mindenkinek egyenként az abrakadagját. A kulcscsomó benne volt a kisszoba zárjában (ahol Botus evett), hárman pedig bementek a nagyszobába (ez az istálló nevezetű). Ők hárman nem bírtak a vérükkel és amíg én kiszaladtam az ajtó elé megetetni a Kefírt, addig ők összeverekedtek és nekimentek az ajtónak. Nos, az ajtó befelé nyílik, szóval így magukra csukták, ami nem lenne baj ha nem lenne olyan eszement, átkozott, hülye érdekes kialakítású az ajtó, hogy ha jól benyomod, bezáródik. Egy pillanat alatt bepánikoltam, mert rögtön elképzeltem a legrosszabbat. Botond ugye már be is fejezte a reggelijét, hamar elkezd unatkozni, körülnéz, megtalálja a bejáratot az abrakos zsákokba és fölzabál mindent, aminek elég valószínű következménye az lenne, hogy beledöglik. Erre rájön az, hogy a többiek ha felugranak a szobaajtóra, ki tudják nyitni, szóval ők is halálra ennék magukat. Míg úton volt a segítség (Apa, ugyebár ő a lakatos) addig én odacsalogattam Botit az ablakhoz, elkaptam a szarvát és annál fogva kikötöttem. Pedig szegénynek alapvetően nem szabad a szarvához nyúlni -azért van neki nyakörve-, mert arra pipa én meg nem akarom, hogy öklelős, agresszív bak legyen belőle. Szóval odaédesgettem, aztán ott maradt szerencsétlen kikötözve. A többiek addig bent ölték egymást, mert Tejfölnek mindenképp ordításig kellett vernie a Pitét. Szerencsére aránylag rövid időn belül sikerült megoldani a helyzetet és bejutni, így kiszabadítván a kecskéket az önzáródó ajtó fogságából.

 Erre tegnap megkérdezte valaki, hogy minden rendben van-e a állatokkal, mire én könnyelműen, hogy igen. Rá körülbelül 10 percre jön a telefon, hogy kiszökött az egyik kecske. Pánik újratöltve, mivel épp dologozok, esély sincs, hogy azonnal hazajussak. Dani volt végül a nap hőse -a szomszédok segítségével-, aki túlreagálás nélkül visszaterelte Botondot a helyére. Alapvetően ez nem egy bonyolult dolog, mert ilyenkor az ő vágya is az, hogy visszajusson. Csak hát ahol kibújt, visszafelé már nem ment.. Tehát nem kellett sokáig stresszelnie magát, hamar visszakerült a csajokhoz, akik már nagyon várták.    

 Az etetés eddig nem volt egy túl egyszerű dolog. Négy-öt külön, stratégiailag elhelyezett pontra raktam ki szénát, hogy mindenki odaférjen valamelyikhez legalább. Persze ha esett, akkor egy hellyel kevesebb -ami fölött nincs tető- mert az ázott szénát nem eszik túl nagy lelkesedéssel. Ezenkívül napközben is legalább egy alkalommal átmentem megigazgatni a dolgokat, felszedni a még menthető szénát a földről és félrerakni a menthetetlent. Így tehát a pazarlás virágkorát élte, ezért jött az elhatározás, hogy márpedig kell csinálni egy praktikus kültéri etetőt. No meg azért is mert néhány hétig nem vagyok otthon napközben, mert kiskutyákat pesztrálok (legjobb meló a világon) és így nem tudok, csak reggel meg este etetni.

 Másfél nap munka után (ami nem az én érdemem, hanem Apáé) elkészült, majd még lefesteni kell és ráírni, hogy Blaine (ne kérdezd) és egy új lukat csinálni rá valahova, ami Botondra van méretezve, neki ugyanis rövidebb még a nyaka, mint a többieké és az általános méretek rá nem passzolnak.
 Az etető lényege pedig, hogy felül benéznek, lehajolnak, a keskeny részen elfér a nyakuk, de kihúzni már nem tudják a fejüket a szarvuk miatt. Tehát ha ki akarnak jönni onnét, előbb fel kell emelniük a fejük és úgy kihúzni. Ez pont elég arra, hogy evés közben ne akarjanak nézelődni és így a szájukba vett szénát szanaszét szórni, hanem lehajtott fejjel eszegetnek, tehát a pazarlás minimálisra csökken. Tádáá. Szóval elég szupi, és a munkát leszámítva olcsón megúsztuk, mert csak meglévő, sokszor másra nem jó anyagokból dolgoztunk.

  Úgy tűnik elvesztettem egy fogadást és ennek még örülök is. Az a helyzet, hogy én csak nyerhettem, ugyanis a kérdés az volt, hogy Kefír vajon vemhes-e. Eddig meg voltam győződve róla, hogy nem, mert olyan lapos volt, mint a Tejföl. De Dani -szívszerelmem- szerint igenis pocakos. Úgy gondoltam ilyen könnyen még nem nyertem vacsora tétű fogadást. Tegnap pedig lám egy kis pocakot véltünk felfedezni Kefíren -bár a többiekéhez képest lófütty-, megtapogattuk és hacsak nem csuklanak a belei, lakik benn valaki (és remélem nem egy alien). Persze a vemhesség legbiztosabb jele az ellés, szóval várnunk kell még legalább egy hónapot, hogy biztosra mehessünk.
 Lényeg, hogy vagy egy vacsorát vagy egy gidát nyerek. Mondjuk az elmélet szerint vemhes kell legyen, de akkor a Tejföl is. Egyik sem ivarzott vissza, ámde Kefír hirtelen apasztott el, Tejföl meg elhúzta január végéig. Ezek alapján nehéz kitalálni, a hasát meg hiába néztem eddig ha egyszer nem volt neki.
Lám, mégis a gyakorlat teszi a kecskést.

 A hóra jött az ónos eső, ami arra késztette a kecskéimet, hogy rövid időn belül megtanuljanak korcsolyázni. Ahogy reggel kiléptek az ajtón (van egy kis terasz jellegű rész) mind nagyon igyekeztek elhagyni a síkosságmentesítetlen területet, ami persze inkább megsajnálnivaló jelenet volt, de én nagyon kiröhögtem őket. Később visszamentem, hogy feltörjem a jeget és lekaparjam (meg hogy levideózzam ahogy csúszkálnak) de addigra sajnos már megtanultak nagyon lassan és nagyon óvatosan közlekedni a koripályán.

 A múlt héten hoztunk újabb szénaadagot, ezúttal sajnos nagy körbála formájában. Ezzel az a gondom, hogy nincs hova rakni, mert ugye elől nem hagyhatom mert a kecsók kivégzik, eltiporják és földi maradvánnyá teszik, ahelyett, hogy elfogyasztanák. Ha itthon, kerítesen belül hagyom, az túl macerás, mindig át kellene cipelni a napi adagot. Úgyhogy felraktam a padlásra. Ha elég nagy lenne az ajtó (és elég megbízható a padlás padlója terhelés esetén) felgurítottam volna. Ehelyett nagy bánatomra nem volt más lehetőség, szétszedtem az egészet, és kévékbe kötözve pakoltam fel. Azért megemlítem, hogy amikor leraktuk a bálát az udvarra, őrizetlenül hagytam 10 percre és mire visszaértem Tejföl nem hogy fölment rá, hanem a tetetjén feküdt és ette. Jellemző.

 Kíváncsi voltam mi mindent képesek megenni, úgyhogy vittem nekik zaccot. Nos, megharapták a kezem mert nem bírták kivárni míg kiöntöm a zacskóból. Bár gyanítom nem voltak oda érte, nagy lelkesedésükben megnyalogatták és annyiban hagyták a témát.

 Lassacskán mind a három vemhes kecske belép az utolsó 6 hétbe. LSD pedig szinte kivirult áldott állapotában. De tényleg, jobban néz ki, már nem olyan a feje, mint aki szívott valamit, hanem szép tágra nyitja a szemét és egész aranyos a pofija meg ahogyan néz. A végén még lesz belőle valami. A pocakjukat pedig tapogattam és egész biztos vagyok benne, hogy éreztem, ahogy mocorog a kisgida.

Nem gondoltam volna, de mégis bele mertek menni a hóba. Az ugye érthető volt, hogy a viharos hószakadásban az orrukat se dugták ki a házból, de mikor már tűrhető lett az idő, akkor se vitték túlzásba. Vittem nekik almát és bezzeg most nem rohantak elém. Szépen sorban kiálltak az általuk kijelölt kis udvaruk szélére (addig amíg le volt járva a hó) és megvárták míg odaérek. Én meg napok alatt kijártam magamnak egy utat a kapuig, azon most már el mertek jönni. Bezzeg a lovak szeretik a havat, de ezek aztán nincsenek oda érte, mint az égből aláhulló dolgokért egyébként.

 Múltkoriban a körmölést is kipróbáltam. Tartottam tőle, de ennél egyszerűbb dolog sincs sok. Írják, hogy lehet ültetve, fektetve csinálni, de nem értem miért tenne bárki is ilyet. Én nem akartam birkózni velük. Szépen, állva, mint a lovakat a legegyszerűbb. Egyelőre metszőollóval.  

 Kiderült időközben, hogy Tejfölnek van egy druszája bent a faluban. Úgy néz ki kecskét tejtermékről elnevezni nem ritka jelenség. Mondjuk anno gondolkodtam rajta, hogy mindegyiknek ilyesmi nevet adok, de LSD-re annyira illett ez a név, hogy bukott a téma. Meg a drogos is, mert nem tudtam elképzelni, hogy lehetne normálisan becézni azt, hogy kokain, heroin vagy metamfetamin.

 Bár még mindig nem vagyok biztos magamban, de úgy tűnik kecskemamai örömök elé néznek egyesek. Kefír meg Tejföl biztos nem, mert laposak mint a hétköznapjaim. Pitében bízok, mert ő kerekecske, bár tőle ikreket vártam, előző ellése miatt. A lényeg, hogy osztódjon, nem számít hányfelé. LSD meg Mammi viszont igen pocakosnak tűnik, hálisten. Szemből igen viccesek, hajaznak a hordó formára, rajzolni se lehetne jobbat. Szóval előzetes számításaim alapján március közepétől várhatóak az ellések. Majd akkor tartunk gidabulit meg tejfakasztót.  

  Az etetés mostanság nem megy egyszerűen. Kint nincsen külön szénarács meg semmi, de ha lenne is, akkor is elzavarnák egymást. Szóval valahogy úgy szokott kinézni a dolog, hogy viszek át nekik kévébe kötött kukoricaszárat, egyszer ezt lerakom. Ezt megrohanják, közben több stratégiailag elhelyezett pontra rakok ki szénát. De az hogy 4 különböző, egymástól tisztes távolságban van kaja, az nem elég, mert ők 6an vannak és nem hajlandóak egymást megtűrni. Illetve az elit (Mammi és Tejföl) ott eszik, ahol akar, csak sajnos ez hangulatuk ingadozásától erősen függ, és nem átallnak elzavarni bárkit bárhonnan. Mostanság Kefír kissé háttérbe szorult, este is Pite meg LSD mellett szokott lehorgonyozni. Tehát az előbbi intézkedéseim ellenére egyik nap LSD fogja magát és átmegy a kert túlsó oldalára (ott is szoktak kapni napközben ezt-azt) hátha szerencséje lesz. Mondom, jólvan akkor viszek oda is egy kéve kukoricát. Mire odaérek vele, ő már visszafelé tart, hátrapillant rám, látja nálam a kaját, de megy tovább, mintha kergetném. Most mondja valaki, hogy nem idióta ez az állat!

  Hétvégén egyik délután meg gyereknap volt, mert kaptak a szomszédból (köszi Marcsi!) több mint egy talicskányi almát. Persze nem ehették meg egyszerre, takarékoskodni kell a nasival. Tehát látják, hogy nálam van valami, amire megindulnak. Viszont észrevettem, hogy a kert hosszában kijártak maguknak egy ösvényt. Ha nem sietnek túlzottan, akkor ott mennek, szépen egymás után. Az ösvényben van két cikcakk, ők pedig rendületlenül követik, és ha az út cikcakkban megy, hát ők is. Néztem őket, haláli ahogy csinálják. Az almának meg nekiesnek, elég nagy lendülettel. Botondot kézből szoktam etetni, mert őt mindig kitúrják mindenhonnét. Már kitaláltam a megfelelő kézből etetési módszert: a tenyeremben van az alma, úgy tartom hogy ki ne tudjon gurulni, ő meg harap. Bár még így is előfordult, hogy engem is megkóstolt, mert hát nem nézi mi merre, enni kell, méghozzá gyorsan sokat. Ennek következtében még a könyökömről is csöpögött az almalé meg a kecskenyál.

  Botond igen kitartó. Főleg ha almaevésről/kergetésről van szó. Beleharap az almába, de az elgurul. Megy utána, harap megint, az pedig eléri a kerítést és átgurul alatta (Mimi,a kutya meg Kali,a macska átbújkálásainak eredménye). Ez persze hősünket nem akadályozhatja meg, és valószínűleg gond nélkül utánakúszott, egyenest át a gyümölcsösbe. Néztem is, hogy mondom fura, olyan mintha a kerítés a kecske mögött lenne.. Azóta Boti a jó oldalon van, a kerítést pedig megerősítettük.

  A nemrég lebontott karácsonyfánk igen szúrós fenyő volt. Alig lehetett hozzáérni, díszíteni se volt könnyű. Átvittem nekik. Volt aki kételkedett, de le is videóztam, ahogy eszik. Nem tudom miért, meg hogyan, de megkóstolták és már pár ágat le is legeltek. Karácsonyfa újrahasznosítva.

  Mostanság Öcsi sokat segített, pakolt, söpört, intézkedett az állatok körül, én pedig még egy teszt elé is állítottam. Két pohárban tej, ránézésre ugyanolyan, az egyikben a saját fejésű, a másikban bolti 3,5%-os. Mondom neki, kóstold meg mindkettőt, utána mondd el szerinted melyik-melyik. Belekóstol az elsőbe, nem vár, rögtön rávágja: ez bolti. És tényleg. Jó, persze az tehéntej, de na, azért ízre fényévnyi távolság van köztük. No meg állagra is, mert az enyém krémes jellegű, a dobozos pedig vizes állagú. De azért Öcsi aranyos volt, miután kint az állatokat nézve beszélgettünk emlősökről, madarakról, ragadozókról, evolúcióról stb., ránéz a kutyára és kérdi tőle: -Mimi, te egy farkas vagy? Mondjuk Mimóza olyan mint egy fehér farkas, csak mégse.

 Megleptek ma az állatok. Ne nevessen ki senki, de ezidáig eszembe se jutott, hogy ezek olyan dolgokat is megennének, mint a kukoricacsutka. Mondjuk elvileg a kecskék csak két dolgot esznek meg: ami ehető és ami nem. Szóval ma vittem nekik a saját kukoricánk levágott szárából, amit félreraktunk egy nagy kupacba. Maradt közte csutka, nézem, hát megeszik azt is. Aztán mondom álljunk csak meg, gyorsan szaladtunk Öcsivel és átvittünk egy adag (majd még egy) csutkát, aminek rendesen neki is estek. Legalább olyan viccesen eszik, mint a répát. Eddig nem is tudom miért nem jutott eszembe ez. Bezzeg eddig meg gyújtósnak használtuk...

 Tegnap pedig LSD ismét megmutatta, hogy rendesen hülye. Jólvan, bocsi, nem, csak ..., de mégis. Kidugta a fejét a kapun. Egy kis részen, az alján, ahol nincs bevonva dróttal. Visszafelé pedig akad a szarv, úgyhogy az már nem ment neki. Remélem jó régóta térdelhetett ott. Kellett neki megint lázadoznia. Ő az, aki már kétszer megszökött a 2 méteres vadhálóval körbekerített területről. Sokáig tanakodtunk vajon hol mehetett ki, mert a kerítés mindenhol ép volt, azt meg én sem hittem el, hogy csont nélkül átugrik két métert. Főleg mivel LSD-nek van a legrövidebb lába. Mert olyat már láttam, hogy kecske helyből, esetleg két lépést hátralépve átugorja a másfél méteres kerítést. Aztán végül megmutatta, hogy csinálta: kibújt a kerítés alatt. Mint egy kutya. Nem is gondoltam volna. Azóta természetesen ez a gyengeség kiküszöbölve. A kapuból meg kiszedtem, bár elsőre nem jutott eszembe, hogy is kell ilyenkor kiördöglakatolni őket. De azért előtte még nevettem rajta egy jót: 

- Nyalósó, érted? Nya-ló-só.
Kefír közönyösen beleharap a sóba.

Nyalogatni kell, nem elrágni. Persze, tudom sima konyhasónak jobban örülnének, mert a tömbsóból nem tudják elvileg felvenni a szükséges mennyiséget. De abba belekakiznak meg kiborítják, így sok értelme nem volna. Pedig próbáltam. Mondjuk az ásványianyag kiegészítőt úgy kapják, el is nyalják mindig a napi adagjukat, pedig förtelmes az íze, kóstoltam.

A bála-alagút pedig, amit csináltak, ezennel meg is szűnt. Oka egyszerű, valamelyikük ráugrott. Platty. Pedig jó játék volt.

Ma pedig végre kisütött a nap, leolvadt a fákról a zúzmara, de reggel még ilyen volt a látvány:

A drága időjárás ködösít reggel, délben, este. Nincs igazán szünet. Legalább a zúzmarás fák szépek, meg a kerítés is tiszta fehér mindenütt. A hideg is már kellemetlen mértékű, úgyhogy nem csoda, hogy nincs miről írnom, mikor ki sem megyek. Csak ha nagyon muszáj, reggel-este. Ám, azért sikerült így is összeszednem néhány apróságot.

Mammi például igencsak elkötelezte magát, történetesen a szalmabála mellett. Bálamadzaggal, sokkal. Elképzelni nem tudom miként sikerült neki, és hogy milyen fejmozgásokat, körzőgyakorlatokat kellett végeznie a cél elérése érdekében. Mindkét szarva masszívan körbe volt tekerve, sokszorosan (érted, sokszor meg szorosan is). Ezenkívül néhány divatos szál a fejét is behálózta. Nem tudom mióta lehetett így mikor megtaláltam, bár biztos nem zavarta nagyon, legalább kaja volt.

Botond pedig ma abszolút magánkívül volt, rá se ismertem. Rendszerint ügyes, okos és megvárja a sorát, mikor hívom akkor bejön zabolni. Ámde ma vagy háromszor betört az ajtón, míg szerencsétlen Tejfölt fejtem, aki már oda volt a sok megszakítás és illetlenkedés miatt. Nincs ő hozzászokva ilyetén zavaró körülményekhez. Tehát Boti módszeresen felugrott az ajtóra, mire az kicsapódott, én meg kicsaptam őuraságát. Hol lábbal, hol taslival, bár nem igazán sikerült meghatnom.

Történt egy érdekes jelenség is, a kukoricaszár bálának eltűnt a közepe! Úgy rendesen. Szépen fekszik a bála, oszt lukas. Így most élelemforrásból alagúttá lépett elő. Cuki. Mutatom, meg a ködöt is.

Szép nap volt a mai. Megjött a Télapó, meg különben is, ma van Mimóza kutya - ha nem is születésnapja, de - a hozzám kerülésének 5. évfordulója. Ennek örömére kutyaköhögésben tört ki. Mármint tényleg, szegény úgy tűnik megfázott, úgyhogy most langyostejes, lándzsásútifüves kúra van.

A kecskék elől pedig sikerült megmentenem egy megkezdett-bolygatott, széthullóban lévő szénabálát. Keserves munkával zsákokba tömkörészve, fóliába szaloncukor formába csomagolva, kévébe kötve és natúran, természetes halmazállapotában tüntettem el az egészet. Mind a padlásra, ahol ha nyitva hagynám az ajtót, egy gólya tuti befészkelne. Fészekrakó helyként nagyon jól mutat.

Újítottam is ma. Már nem kötöm ki fejésnél a lányokat szuperbiztosan, csak a nyakuknál fogva. Eddig mindkét szarvukra tekertem a kötélből, majd áthúztam a nyakuk alatt is, ez egy tökéletes nyugalmas pozíciót eredményezett. De mivel már megszokták a rendet, meg általában jól viselkednek, enyhítettem a körülményeken, így most a fejüket tudják közbe forgatni. Ennek nagy előnye, hogy közben meg tudják kóstolni a hajam. Nem nagyon, csak épphogy.

Éés íme az ígért meglepi:

 Bár az igazi havasi kecske nem is kecske, hanem inkább zerge, mindenesetre fura egy állat. Nálam viszont igazi havas kecskék voltak, de azóta már elolvadt a hirtelen jött porcukor. Persze ez nem is baj, mert szegény állatok meg is voltak lepődve, szeppenve a havas környezet láttán. Nem is vagyok benne biztos, hogy láttak-e már havat életükben, ugyanis eddigi helyükön télen zárt istállóban voltak, nem jártak ki. Itt viszont az éjszakai szállás szűkös, ezért ők napközben kószálhatnak kedvükre a kis birtokon. Meg is zakkannának egész nap bezárva, nem bírják ezek annyira egymást elviselni. Mindig is mondtam, ahol sok nő van egy helyen, annak nem lesz jó vége. Csak ilyenkor ármánykodásra és cselszövevényre gondolok, nem pedig masszív össze- és oldalba fejelésekre.

 Szerencsénkre most már kellemesebb az idő, egészen a hét végéig, a hozzáértők szerint. A hétvégén sikerült is rendet raknom a széttúrt, szétmarcangolt bálák terén. Rá kellett jönnöm, hogy bizony ez így nem működik. Az nem működik, hogy az ádáz állatok hozzáférnek az összes bálához, amikor csak akarnak. Nem jó, mert tönkre is teszik azt, sokat pazarolnak, mert kikaparják a szénát, szalmát, majd rálépnek, rákaksiznak és onnantól az már nem ehető. Sőt, igazából a földre leesett dolgokat is csak fenntartással eszik meg. Meg hát nem igazán gondolnak a jövőre. A saját jövőjükre se és még csak nem is túl távolira, 1-2 hónappal előre. Hogy akkor mit fognak enni, ha most mindent széttúrnak és mennyit elpocsékolnak? Nem gondolnak ezek a holnapra sem. Törhetem viszont én a fejem, próbálom is menteni előlük, ami erre alkalmas. Úgyhogy általuk hozzáférhető helyen többé nem tárolok takarmányt. Tanulság levonva.

 Néha, mint például ma is, muszáj kinevetni őket. Kefír épp végzett a fejéssel, illetve azzal én végeztem, ő max a fejettetéssel (hű ez fura). Tehát ő már készen volt, kinyitom az ajtót és mielőtt kiérne, Tejföl addigra már be szokott jönni. Ma viszont Kefír kicsit hamarabb indult ki, Tejföl kicsit később be, az ajtóban pedig találkoztak. Fejjel.

Péntekre pedig nagyon cuki képekkel készültem, majd tessék várni és meglesni. ;)