Szombaton ebédre volt almás pite. Ezt valaki úgy értette, hogy szalmás, és csodálkozott is, hogy kerülhet a pitébe szalma? Mondtam, hogy simán, de a szénát jobban szereti. Tudom, fantasztikusak a szóvicceim.
Azt hiszem jó úton haladok a lányok megszelídítéséhez. Nincs trükk, türelem van és sok-sok kaja. Mindenféle, mert szinte akármi jó, de ha gyors előrelépést szeretnénk, akkor alma, krumpli, kel és káposzta, hogy a jobbakat említsem. Persze mellékhatásként jelentkezik az, hogy ha megpróbálom őket lefényképezni, - amihez ugye leguggolok - akkor megrohamoznak, mert akár a telek másik végéből is odafutnak abban a reményben, hogy talán megint hoztam nasit. Kivéve Tejföl. Ő bizony még mindig igencsak távolságtartó, mert míg a többieket kézből etetem, addig ő csak néz, de nem mer közelebb jönni, áll és várja, hátha neki is jut valami. A kézből etetéssel meg azért csak óvatosan, mert harapnak. Nem nagyon nézik meddig tart az alma és hol kezdődök én.
Tejföl meg esténként se nagyon bír magával. Mert az addig rendben van, hogy kopogtat az ajtón, mert had kopogjon. Ő szokott lenni a második, de azt az egy előtte lévőt is nehezen várja ki. Minap nemcsak kopog, hanem egyenes beront, ráadásul nekiesik Kefír vacsijának. A kis beles. Ilyenkor, vagyis amikor megpróbálok kivenni egy kecskefejet az abrakostálból nem meglepő, hogy nagy ellenállásba ütközök. Ennél már csak az volt jobb, mikor Öcsi etette Botondot, aminek az lett a vége, hogy mindenki evett a vacsorájából, csak ő nem.
Egyik reggel villásreggelizek, vagyis reggeli helyett pakolom a széthordott szálastakarmányt vasvillával, mert ezek a dögök szétugrálják, széttúrják, széttapossák és nem eszik meg a megkezdett bálák egy jelentős részét. Nos, mivel ez már odarohadt a földre, meg amúgy se ennék meg, mert finnyásak (ha homokos a szar már meg se eszik jelenség), én ezt egy kupacba hordom, ami trágyadombnak tűnik. Pedig komposztdomb. Ha egyszer tavasszal végre kialmolok, akkor lesz trágyadomb, de az szerintem akkora lesz mint a ház. Szóval épp pakolászok egy reggel, amikor, mint akinek szuperhallása van, felkapom a fejem valamire a távolból. A tyúkok furán kárognak, vagyis baj van, mert nálunk szokott járni a héja vagy ölyv vagy pteranodon, mittudomén. Nekilendülök és úgy futok, mintha valakinek az élete múlna rajta (például a tyúkoké). Erre odaérek és semmi. Békésen nézelődnek, kapirgálnak. Szóval szerintem joggal érezhettem magam retardált superman-nek. Úgyhogy visszakullogtam és villásreggeliztem tovább.
